- M-most miért néz így rám sensei? – pislogtam Sakaki – senpai értetlen arcába nézve. – Azt ne mondja, hogy amit mondtam az igaz.
- Pedig igen.
- Most szórakozik?
- Eszemben sincs. – a fiúkhoz fordult. – Pontosan 4 hét múlva Japán egyik legnagyobb teniszmeccsén fogtok részt venni. Amiken eddig részt vettetek azok ehhez képest ostoba játszadozásnak tűnnek majd.
- Azért nem kell túlozni. – mondtam.
- Kira!
- Befogtam – befogtam. – emeltem magam elé a kezem.
- A lányoknak ez különösen nehéz lesz, mert ők komolyabb meccseken nem vettek még részt. – mondta. Ez egy kicsit szíven ütött…. Úgy éreztem magam mint egy kezdő…. „Komolyabb meccs”…. Mondjuk ez igaz…. A Seigakunál voltam meccseken, de itt…. Hát ez szánalmas…. Várjunk! Seigaku! Lehet, hogy ők is ott lesznek? Elvégre ők elég jók!
- Seigaku! – mondtam hangosan.
- Mi van velük? – kérdezte Atobe.
- Ők is ott lesznek? – kérdeztem kicsit izgatottan.
- Minden bizonnyal. – nézett rám Sakaki – senpai.
- Értem…. – néztem le…. Remek! Semmi kedvem nincs annak a beképzeld Ryoma – nak a képét bámulni. Na meg Tezuka….! Áhh. Ez a nap már csak jobb lehet…. (remélem)


Atobe villájában vagyunk. Este van. Ő kiment futni, én inkább reggel megyek. Az ágyon fekszek, kiterülve. A plafont bámulom.
- Se-i-ga-ku. – tagoltam lassan. Amikor eljöttem ugyan elköszöntem tőlük, de nem voltam túlságosan barátságos. Akkor még elég visszahúzódó voltam. Nem akartam senkivel barátkozni. Nem volt szükségem senkire. Legalábbis azt hittem…. Belegondolva olyan sokszor próbáltak velem barátkozni, de én durván elutasítottam. Mindenki próbált! Csak Echizem Ryoma nem. Ez idegesített a legjobban. Valahol mélyen. Az a beképzeld kis…. Azt hiszi ő a legjobb. De majd én megmutatom neki! Igen!
- Min mélázol ennyit? – hallottam az ajtóból Atobe hangját.
- Te mikor jöttél meg? – ültem fel gyorsan.
- Kb. 5 perce. Meg sem hallottad. – ült le mellém.
- Bocsánat.
- Szóval min méláztál?
- Semmi különösön. – vontam vállat.
- A Seigakun, mi?
- Hm? – fordultam felé.
- A Seigakun. – ismételte meg. – Már a pályán is furcsán viselkedték amikor szóba hoztad, de mióta megjöttünk nem mondasz semmit, csak mélázol magadban. Nem mondod el, hogy mi a bajod velük?
- Félreérted. Nem velük van bajom, hanem magammal.
- Asszem nem értem.
- Szóval én nem voltam velük olyan, mint veletek. Magamba zárkóztam és nem beszéltem senkivel.
- Ezt elég nehéz elképzelni, mert elég nagy beszélőkéd van.
- Haha. Szóval ők mindig próbáltak alkalmat keresni arra, hogy beszéljenek velem, de én keményen elutasítottam őket, meg próbáltak felvidítani, mert azt hitték, hogy valami miatt elvagyok kenődve.
- És miért nem beszéltél velük?
- Nem is tudom. Gyerek voltam még. – nevettem zavartan.
- Persze és amikor idekerültél akkor meg már felnőtt, mi?
- Nem! Emlékezz csak amikor idejöttem, akkor is hogy leugattam a tanárt. Meg elvoltam egyedül a padomnál.
- Ja, dereng valami. Aztán köszönt neked Katie és azóta is jól elvagytok.
- Lehet, hogy az volt a baj, hogy nem lányokkal, hanem fiúkkal beszéltem néha – néha.
- Jah, lehet.
- Te! Nem dobnánk a témát? Nem szeretek erről beszélni.
- Nekem mindegy. Úgyis van egy jobb ötletem. – vigyorgott.
- Ohh, erre még van erőd, mi? – nevettem.
- Erre? Lehet. – mosolygott rám, majd megcsókolt….

Este van. Nem tudok aludni. Atobe már mióta alszik. Karjai szorosan átölelnek. A telefonom elkezdett rezegni. Este mindig leveszem róla a hangot. Lassan ( de télleg lassan) kimásztam Atobe karjaiból és a telefonomhoz sunnyogtam.
- Tessék, itt Kira. – suttogtam.
- Szia. Itt meg Ara. – suttogta ő is.
- Te sem tudsz aludni?
- Aham. Te figyelj csak!
- Mondjad.
- Amikor mentünk haza Shishidoval láttunk egy elhagyatott teniszpályát. Nem jössz le oda?
- Ilyenkor?! Elment az eszed?!
- Nem még megvan. De miért ne? Figyelj! Te sem tudsz aludni, én sem ráadásul kell gyakorolnunk a meccsre is. Na?
- Nos, ebben van valami…. De nem tudom…. Mi van ha Atobe felébred és nem talál itt? Akkor megöl.
- Kizárt. Maximum azt mondod, hogy lementél futni.
- Hajnalai háromkor?
- Attól függ mikor kel föl. Naa gyere máár.
- Na jó. De te tartod a hátad, ha valami történik. És 5-re visszajövünk.
- Oké. – nevetett.
Halkan a szekrényhez mentem és óvatosan kinyitottam. Kivettem belőle egy farmert és egy fehér pólót, meg egy piros pulcsit, ha hideg lenne. Elővettem egy darab papírt meg egy tollat és ráírtam: „- Nem tudtam aludni ezért elmentem futni. Kira! „ Ezt leraktam az éjjeliszekrényre, utána felvettem az ütőmet és halkan kimentem az ajtón. Leosontam a lépcsőn és kimentem a kertbe. Mivel a ház előtt valószínűleg Atobe „kutyái” vannak ezért a kerítést kéne megkísérelni…. Ilyet se csináltam még. A fal mellé osontam és kinéztem hátha van valaki valamerre. Heh, mint egy akciófilm. Senki semerre. Ennyit erről. Odamentem a kerítéshez.
- Hát ez magasabb, mint ahogy első látásra tűnik. – húztam el a számat. Várjunk csak! A limóknál a kaput nem lehet rendesen becsukni! Ez az, majd ott kimegyek! Odafutottam a limókhoz. Itt sincsen senki? De. A sofőr. ( xD) Ejnye, a garázsban alszik? Hát ez kínzás, de ha szereti….? Nah mind1. Észrevétlenül kihúztam egy kicsit a toló kaput és kimentem rajta, majd visszatoltam. Elkezdtem abba az irányba futni amit Ara mondott.
„- Ahogy kiérsz a parkból van egy kis ösvény. Ott bemész és ahol az út kétfelé elágazik jobbra elmész. Ott mész és amikor kiérsz a fáktól ott egyből meglátod a pályát. „
Beértem a parkba. Amikor kiértem megtaláltam az ösvényt. Befutottam. Az elágazásnál is sikeresen elfordultam és 1-2 perc gyaloglás után megláttam a pályát. Ez benn volt az erdőbe. A pálya betonból volt. Körülötte fák voltak. Bementem a pálya közepére és szétnéztem.
- Na végre! – kiáltott fel Ara. – Már 10 perce várok.
- Dugulj el! Tudod milyen nehéz volt kijutni abból a házból?!
- Képzelem. Na kezdjük.
- Tőlem. De kitart ez a háló? – emeltem meg, mert elég szakadozott volt.
- Hát remélem.
- És labdát honnan szerzünk? Mert én nem hoztam.
- De én igen. – mutatott fel egy párat. – Gondoltam erre is. – nevetett.
- Éjjen. …. Na nekem a fonákjaimat kell gyakorolnom. Neked?
- Hm…. Nekem úgy semmit.
- Na jó. – sóhajtottam. – Akkor gyerünk.
Egy jó ideig játszottunk. Néha tartottunk pár perc szünetet. Akkor ittunk és megbeszéltük, hogy mire kell jobban figyelnünk és mit gyakoroljon a másik. Mire végeztünk a fonákjaim egy ici- picivel jobbak lettek. Ara meg most gyorsabb volt.
- Na szerintem én indulok vissza. – vettem fel a táskámat a hátamra.
- Jól van. Asszem én is megyek.
- Akkor majd találkozunk a pályán. És aludj egy kicsit ha tudsz.
- Oké, meglesz. De te is.
- Jól van. Szia. – mondtam és mind a ketten utunkra szaladtunk. Amikor a házhoz értem, Atobe sofőrje még mindig az igazak álmát aludta, így simán és könnyedén be tudtam menni a házba. Ugyan egyszer majdnem meglátott az egyik „ palota pincsi”, de sikeresen bejutottam a kiszemelt szobába. Halkan kinyitottam az ajtót és lábujjhegyen bementem a szobába. Leraktam a cuccaimat a szék mögé és levettem a ruháimat egészen alsóneműig. Odatipegtem az ágyhoz és ránéztem Atobéra. Még mindig alszik. Elvetem a cetlit amit otthagytam és bebújtam mellé az ágyba. Még erre sem ébredt fel. Elnéztem egy darabig ahogy alszik, majd engem is elnyomott az álom….
- Kira! Ébredj már…. – szólítgatott Atobe reggel.
- Máris…. – ültem fel. – Már mennem kell?
- Nem. Csak leszámítva, hogy meddig csinálod a hajad, meg mennyi ideig öltözködsz, gondoltam fel kéne keltenem.
- Jah…. Köszi. – mosolyogtam. Kaptam egy csókot és kikászálódtam az ágyból. Bevettem magamat a fürdőbe és kb. 20 perc múlva kijöttem. Piros tréning gatyát, fekete pólót vettem fel. Atobe már közben a ház sok másik fürdője közül az egyikben elkészült.
- Nah? Elkészültél? – kérdezte.
- Aham. Megyünk?
- Tőlem. – kézen fogott és elmentünk….



- Puha! – hangzott Sakaki – senpai kiáltása.
- Megint…. – sóhajtottam.
- Mi?
- Semmi.
- Még egyszer!
- Igen! – mondtam és Arától megint kaptam egy jó, erős szervát. Már ezt csináljuk kb 3 órája. Már kezdem unni. Nem csoda hogyha a végére az ember ütései tök puhák lesznek.
- Ilyen ütésekkel akarsz ott is szerepelni?
- Ohh, hogy fordulnál fel. – morogtam tök halkan.
- Ha az orrod alatt motyogsz nem értek semmit! – kiáltotta nekem.
- Mondom, ohh, hogy futnék el!
- Ne tedd! – szólt Mukahi.
- Miért ne? Akkor hazamennék, meginnék egy liter vizet…. – a felsorolásomat a Senpai telefoncsörgése szakította félbe. Ő félrefordult és felette. Erre én felugrottam és kinyújtottam rá a nyelvemet. – Uga - buga, bleeee! – utolsó pillanatban nyújtottam vissza a nyelvem.
- Te mit csinálsz? – nézett rám furcsán Sakaki – senpai.
- Én? Hát…. Csak…. Tudja, törzshajlítás jobbra, törzshajlítás ballra. – kezdtem el a jól ismert gyakorlatot. Magamban már szidtam magamat, hogy hogyan tudtam megint ekkora hülyét csinálni magamból.
- Öhh…. Szóval most ezt abba kell hagynunk, mert van egy fontos elintézni valóm. Majd holnap találkozunk. És Kira!
- Igen? – fordultam meg, mert már mentem volna a fiúkhoz.
- Ezeket a gyakorlatokat inkább hanyagold. – Ohh azt a gúnyos mosolyt, te kis….
- Igenis, drága edző. – mosolyogtam bájosan. Hogy fordulj fel! Ehehehe.
- Törzshajlítás? Ennél nem tudtál jobbat? – vigyorgott Shishido.
- Jaj ne piszkálj te is. – mondtam kipirulva.
- Jaja! Hagyjad! – mondta Atobe. – Csak én piszkálhatom.
- Heh? – néztem rá szúrós tekintettel. – Na jó. – sóhajtottam. – Jó. Lenyugodtam. Akkor menjünk haza. – mosolyogtam megint bájosan.
- Félelmetes vagy. – fogta meg a derekam Atobe.
- Vuhahahaha.
- Én inkább azt mondom, hogy már megkergült melletted. – fogta meg Ara kezét Shishido és elindultunk.
- Hé! Ara! Üsd le. – néztem a vállam fölött a lányra.
- Még csak az kéne! – karolta át Shist.
- Ble! – nyújtottam ki a nyelvemet. – Áruló. – duzzogtam.
- Jó bocsi. – nevetett. – De akkor sem ütöm le. Huh…. Viszont ez egy elég car nap volt. Senpai egyenlő külön edzésborzalom.
- Hehe. Ez jó volt. – nevetett Atobe. Ara és én csodálkozva néztünk rá. – Baj van?
- Te….
- Nevettél. – fejezte a mondatot Ara.
- Az ő viccén. – folytattam.
- Nos igen. – bólogatott Yuushi. – Nagy haladás, ha már Atobe nem mások szenvedésén hanem mások poénján nevet. – igazította meg a szemüvegét.
- Kira! Üsd le! – mondta Atobe.
- Mi vagyok én kutya? – nevettem. – Jó hogy nem harapd meg.
- Azt is mondom én ha megcsinálod.
- Na jó. – fogtam a fejemet. – Megszűntem létezni.
- Még csak az kéne. – húzott közelebb Atobe. – Na be a kocsiba! – adta a parancsot.
- Igen, csak egy perc. – hagytam ott és Arához futottam. – Elviszem egy percre. – fogtam karon és elhúztam a maratoni csókból.
- Mi kéne?
- Este megint lesz program? – kérdeztem halkan.
- Gondolom. – mosolygott. – Majd megcsöngetlek.
- Oksa. Na menj, vár a pasid.
- Oké. Szia.
- Szia.