Csak néztem magam elé. Nem tudtam elhinni azt amit láttam.. amit látok.. Úgy éreztem nem tudom mozgatni semmilyen végtagomat. Mindenem elzsibbadt.. A torkom teljesen kiszáradt.. Az előttem álló fiú gúnyosan vigyorgott bele az arcomba. Valahol.. nagyon messziről hallottam, hogy valaki a nevemen szólít. Csak másodjára eszméltem fel, amikor erőteljesebben mondta.
- I.. igen? – néztem Atobéra.
- Baj van? Ismered? – nézett rá az alakra.
- Hát.. én.. – jöttem zavarba és a földet bámultam.
- Még szép, hogy ismer! – szólalt meg, gúnyos és beképzelt hangján. – A pasijára csak rá ismer!
- Hogy mondod? – ment közelebb hozzá Atobe. Láttam rajta, hogy nem érti a helyzetet.
- Ahogy hallottad. Ő az én barátnőm. – nézett rám, mire Atobe is követte a példáját.
- Megmagyaráznád? – kérdezte tőlem Atobe.
- Nem a barátom! Régen ugyan az volt, de most semmi sincsen köztünk. Mióta a Hyotei-ba járok nem is láttam. Esküszöm! Elhagytam amikor megtudtam miket csinált a hátam mögött.
- Nos, igen. De inkább megszöktél mint elhagytál, nem? Egy szó nélkül elmentél tőlem és az iskolától is. A teniszcsapatról nem is beszélve. Még azt se mondtad, hogy szakítasz velem, vagy utálsz, tehát..- jött közelebb és megfogta az állam. – ha azt nézzük, még mindig a barátnőm vagy.
- Én nem.. – jöttem teljesen zavarba és azt se tudtam hogy mit csináljak, de Atobe tudta. Megfogta Ryoga kezét és ellökte tőlem.
- Egy újjal se mert hozzá érni! – nézett rá dühösen.
- Hát jó, most nem, majd legközelebb. Most dolgom van. Egyébként a nevem Echizen Ryoga, na pá. – küldött nekem egy puszit és elment. Atobe ment volna utána, de Yuushi megfogta a kezét és fejét ingatva jelezte, hogy nem kéne.
- Echizen? Csak a nem Echizebn Ryoma bátyja? – kérdezte Mukahi.
- Valószínű. Elég zűrös alak. – mondta Yuushi.
- Tudnál mondani valamit? – nézett komolyan rám Atobe. – Miért nem mondtad neki, hogy szakítani akarsz vele? Hm?
- Én.. nem tudtam..
- Mit nem? Egyáltalán mit csinált veled, amiért ezt akartad tenni? Vagy nem..
- Megcsalt. Két lánnyal.. – néztem még mindig a földet.
- Akkor pláne. Miért nem küldted el? Heh? – fogta meg az arcom, de nem úgy mint szokta. Ez durva volt..
- Nem tudom.. – mondtam és éreztem, hogy melegebb az arcom és egy könnycsepp gurult le az arcomon.
- Csak nem azért mert még akkor is szeretted? – nézett bele a szemembe.
- Dehogy is.
- És miért nem mondtam el ezt eddig?
- Én elakartam, csak nem tudtam, hogyan és mikor. De miért csinálsz ebből ilyen nagy ügyet?! Semmi sincs köztünk!
- Ő nem így gondolja.
- És akkor mit csináljak?!
- Menj és mond el neki mi a téma. – fordult el. – És addig…. Vissza se gyere.
- De.. – csodálkoztam.
- Menj! – mondta szigorúan és elfutottam.
- Ez egy kicsit kemény volt. – fogta meg Yuushi, Atobe vállát.
- Nem érdekel. Nem akarom, hogy az én csajom másé is legyen. És amíg ezt el nem intézte ne engedjétek be a szobánkba.. és ne is menjetek utána. – ment el.
- Ebből mi lesz….? – sóhajtott Mukahi.
- Hova mész? – nézett Shishido az éppen elsétáló Arára.
- Kira után. – állt meg.
- De azt mondta Atobe.. – kezdte el Shis.
- Atobe nem a főnököm! – vágta rá és elfutott arra amerre én.


-Tehát? Miért rángattál ki? – kérdezte Ryuga.
-El kell mondanom valamit. – néztem rá.
- Nah, ki vele. – dőlt neki a hideg kőfalhoz.
- Én nem szeretlek.. és ha nem lett volna világos pár éve, szakítottam veled.
- Áháá. És ezt miért nem tudtad nekem elmondani akkor? – jött közelebb és megsimította az arcom, közben Ara is megtalált minket és észrevétlenül elbújt a sarokban. - .. talán, mert még akkor is szerettél?
- Én nem..
- Ugyan már. Én tudom a legjobban, hogy szerettél.
- Ez hülyeség! Én akkor is és most is utállak! Egy beképzelt hazug dög vagy, ráadásul még a .. – mondtam, de megcsókolt. Próbáltam ellökni magamtól, de erősebb volt nálam.
- Opsz… társaságunk van.. – vált el a számtól és Arára nézett, aki erre előrébb jött és dühösen nézett ránk.
- Akkor én lépek, de még később találkozunk, drága. – intett nekem és elsietett.
- Ara én.. – hebegtem.
- Ugye akkor semmi sincsen köztetek? – nézett rám aggódóan.
- Persze, hogy semmi. Én csak és kizáróan Atobét szeretem.
- Értem. De Atobe nagyon mérges. Azt mondta ne engedjünk be addig a szobánkba amíg el nem intézted Ryuga –sannal a dolgodat.
- Aha. – néztem a földet. – Akkor tényleg nagyon mérges lehet. Tudod mit, én most odamegyek hozzá és bocsánatot kérek tőle. – fogtam meg a vállát és elrohantam mellette, egyenesen a szobánk felé. Annyira sittem, hogy véletlenül az egyik liftes emberkét is majdnem fellöktem. Amikor az ajtó elé értem erőteljesen benyitottam és beléptem. Mindeni egyből rám nézett.
- Kimennétek? – mondtam, miközben Atobét néztem, de mindenki tudta, hogy hozzájuk beszélek, ezért szófogadóan egy szó nélkül kimentek. Atobe az ablaknál állt és komolyan nézett rám.
- Mondjad. – szólalt meg.
- Tudom, hogy mérges vagy amiért nem szóltam , de hidd el, azért nem szóltam, mert ez nem lényeges.
- Nem lényeges?! Az azt hiszi, hogy még mindig az övé vagy, és ez nem lényeges?
- Jó ebben van valami, de én nem szeretem őt és ez a lényeg. – mentem közelebb. – Én téged szeretlek a világon a legjobban és ez nem fog változni továbbra sem. Akár van Ryuga akár nincs. Ugye tudod?
- Reméltem.. – nézett le a földre durcásan. – de ha akkor utáltad, akkor miért nem mondtad meg neki. Miért kellett egy szó nélkül elmenned?

- Hallasz valamit? – kérdezte Mukahi.
- Hát, őő – rakta jobban a fülét az ajtóhoz Shishido. – de akkor kínáltad, akkor miért toltad el .Miért kellett só nélkül kimenned? .. ennek nincs semmi értelme. – nézett a fiúkra.
- ________ azért fülelj tovább….

- mert nem volt bátorságom odamenni elé. Mert néha adott egy két pofont amikor ellent mondtam neki és eléggé féltem tőle.

- Azért megpróbálhattad volna. – sóhajtott Atobe.

- Ne haragudj. – mondtam és legördült egy könnycsepp az arcomról.

- Hé, ne sírj. – ment elém és átölelt. – Nem vagyok már mérges.. na jó egy kicsit. De hogy őszinte legyek.. túlságosan szeretlek ahhoz, hogy ne bocsássak meg neked. – amikor ezt kimondta nem akartam hinni a fülemnek. Soha nem volt még ennyire nyitott és őszinte.

- Én.. meg sem érdemellek.

- Hááát.. – villantott fel egy apró mosolyt és felemelte az állam, hogy a szemembe tudjon nézni. – akkor tegyél valamit, hogy ez megváltozzon. – mosolygott most már teljesen.

- Heh. – töröltem meg a szememet és lassan megcsókoltam. Hirtelen úgy éreztem mintha egy hatalmas szikla esett volna le a szívemről. Atobe megbocsátott nekem és csak ez számít. Örökre szeretni fogom őt történjen bármi. Sokakkal akikkel beszéltem nem tudják megérteni miért tudok szeretni ennyire egy ilyen egoista, nagyképű majmot. De amikor velem van nem ilyen. Én nem ezt látom benne. Tulajdonképpen.. én sem tudom hogy miért szeretem.. egyszerűen csak szeretem.. és kész!