- Ha – ha – hapciiiiiiii!!
- Egészségedre. – néztem Arára.
- Kössz. – fújta ki az orrát.
- Hogy eleredt az eső. – nézett fel az égre Yuushi.
- Nekem mondod? – néztem végig magamon. A ruháim teljesen átáztak, Atobe adta oda a pulcsiját, az volt a vállamra terítve.
- Kellett neked visszamenni a pályára. – nézett rám Atobe.
- Ble. – nyújtottam ki a nyelvem. – De te nem fázol?
- Nem. – mosolygott, majd leült és az ölébe ültetett utána átöleltem.
- Felesleges volt eljönnünk. – dünnyögtem, miközben Atobe vállára hajtottam a fejem.
- Jaja. – helyeselt Atobe. – Ellehettünk volna otthon az ágyban.
- Perverz. – nevettem.
- Csak annyira mint te. – csókolt meg.
- Már megint kezdik. – fogta a fejét Hiyoshi.
Pár perc után Ara valamiért elhívott az egyik sarokba megbeszélni valamit, addig Shishido is odament Atobéhez.
- Te Atobe! Kérdezhetek valamit?
- Ki vele.
- Szóval…. – nézett körül, hogy van e valaki a közelben, de nem volt. – Én még nem feküdtem le Arával és félek, vagyis nem félek, hanem…. Hogy is mondjam.
- Bökd már ki! – eközben Ara már elmondta a mondandóját és elment valahova. Én értetlenül néztem szerencsétlen Shishidot aki tök pirultam beszélget Atobéval.
- Na jó. Sejtem mit akarsz mondani, de ettől nem kell tartanod. Majd jön minden magától. – mondta tök komolyan.
- Bizony ám! - raktam Shis vállára a kezem.
- Háh?! – nézett rám ijedten, majd körülöttem. – Ara hol van?
- Dolga akadt. – mondtam. -Na miről is folyik a szó?
- Hát…. Atobe inkább mond el neki te.
- Én? A te csajodról van szó.
- Jól van na. Még nem feküdtem le Arával és tanácsot kértem Atobétől. Na most mindent tudsz. De Arának egy szót se.
- Esküszöm. – kacsintottam rá, majd elment. – This funny.
- Heh? Mi?
- Az, hogy Ara is pont erről kért tanácsot tőlem. – nevettem.
- És mit mondtál neki?
- Az titok. – mosolyogtam.
- Tche. Haza kéne mennünk.
- Minek? – néztem bele a szemébe, de hirtelen megértettem, hogy mire célzott. – Juuj, de perverz vagy….

Atobe ágyában feküdtünk. Ő elbóbiskolt, én az ágy szélén feküdtem. A vállam kissé sajgott. Az eső még mindig esett. Így még ki sem tudtam menni futni vagy Arával játszani. Na mindegy legalább Atobéval lehetek. Felültem és a nyugodtan szuszogó Atobéra néztem. Odafeküdtem elé és a kezemet az arcára raktam, de hirtelen megfogta a kezem.
- Hii, de megijesztettél. – mondtam.
- Bocs. – nyitotta ki a szemeit, majd magához rántott és szorosan magához ölelt. Ű
- Atobe….
- Csitt! Maradj nyugton…. – mondta és megint becsukta a szemét. Azt tettem amit mondott és én is átöleltem….

Ara és Shishido a szoba ajtajánál álltak és csókolóztak. A fiú leszedte Aráról a pólót.
- Mit csinálsz? – mosolygott Ara.
- Leveszem a pólód. – nevetett.
- Azt látom. – csókolta meg Shist. Ő is levette a fiú pólóját, majd Shis megszabadította Arát a maradék ruhájától. Bebújtak az ágyba és folytatták a csókolózást.
- Ara? Akarod? – nézett Shis a szemébe.
- A-aha. – dünnyögte.
„ – Ettől nem kell félni, én is így voltam vele, de nem kell. Relax, gondolj valami kellemesre. „ - gondolt vissza a beszélgetésünkre.
- Szeretlek. – mondta Shis és belecsókolt a nyakába.
- Én is. – nyögte ki Ara és átkarolta Shis nyakát….

Másnap mentünk le a pályára. Sakaki – senpai ma jön vissza. A fiúk előtt én és Ara játszottunk egy kicsit, majd jöttek a többiek. Mivel kezdtem unni magam elmentem az öltözőkhöz és leültem egy padra.
- Azt se tudom mit keresek itt…. – sóhajtottam. Talán csak egy kis csönd kell. Amióta Arával találkoztam arról mesél milyen jó volt a tegnap estéje. Nem unom, meg nem is idegesít, csak…. Elég furcsán érzem magam. Több csöndre vágyok magam körül. – Nah jó, ideje visszamenni. – álltam fel elég hirtelen és megszédültem. Majdnem elestem, de valaki megfogott.
- Öhh, kössz…. – néztem fel. – Te? – csodálkoztam. – Chisato – chan?- Az a lány állt előttem, akit Katie mutatott be még régebben.
- Szia. – mosolygott. – minden rendben?
- Ö….jah, köszönöm….
- De biztos minden rendben veled? – kérdezte, még mindig fogott és egy kicsit megszorította a vállam, amire felszisszentem. – Ohh, bocsánat. Fáj a vállad?
- Oh, dehogy. Semmiség. Egy kicsit beütöttem a múltkor, de kutya bajom. De a barátnőd hol van? Az a barna hajú…. Ömm…. Akane – chan!
- Ő…. Hát…. Egy fiúval találkozik.
- Ohh, randi mi? – vigyorogtam.
- Hát nem mondhatni. – nevetett zavartan. – De most bocsáss meg, de mennem kell. – futott el.
- Várj még meg se mondtad, hogy…. – de már nem hallotta. – …. Miért nem voltatok suliba. – mondtam halkan….


- Na végre! Hol voltál ennyi ideig! Sakaki – senpai már mióta…. – akadt Atobe torkára a szó, amikor meglátta fájdalmas arckifejezésemet…. – Mi a…. Mi van veled?
- Semmi…. – mondtam. A vállam iszonyatosan fájt. Égetett….
- Persze….
- Manase! – szólt rám Sakaki – senpai. Heh, megjöttél! – Mi bajod van?
- Semmi csak fáj a …. Bokám! Bevertem az előbb.
- Kira, de…. – kezdte Atobe, de megint belebeszéltek a mondatába.
- Biztos, hogy csak ez a baj? – nézett rám komolyan a senpai.
- Igen uram. Semmi bajom. – erőltettem mosolyt az arcomra.
- Ez nem befolyásol a elkövetkező edzéseken, igaz?
- Nem.
- Akkor Arisával menjetek fel. – fordult meg.
- De sensei már az előbb játszottunk. – szólalt meg Ara is.
- Nem baj. Megakarom nézni, hogy nem tunyultatok – e el, amíg elvoltam. – ült le.
- De akkor is….
- Értjük. Gyere Ara! – mentem fel a pályára.
- Kira…. – nézett rám értetlenül, de végül ő is felment és adott egy szervát. Amikor fölemeltem a vállam megint elkezdett égni, de legyűrtem a fájdalmat és elütöttem. Csak 20 percet játszottunk, de óráknak tűnt a számomra. Nem mutathattam ki, hogy mennyire fáj és mennyire megállnék már. Pedig…. Ordítani volt kedvem….

- Elég lesz. – mondta a Senpai. – Valamicskét jobban játszotok, de Kira!

- Igen?

- Máskor pihend ki magad. Máshol járnak a gondolataid. –mondta és elment, de a fiúknak még valamit mondott.

- Elmentem az öltözőbe. – mentem el Ara mellett.

Kivettem a tiszta ruhámat a szekrényemből és levettem a hyotei- es pólót, majd nagy nehezen magamra vettem a másikat. Nadrággal ugyanez.
- Ne fáj már! – fogtam meg a vállam. – Csak még egy kicsit…. – néztem fel a plafonra. - …. Egy kicsit bírd ki…. Amíg….
- Amíg?
- Heh? – néztem a hang irányába. Ara állt ott.
- Amíg mi? - nézett rám komolyan.
- Ejnye, de kíváncsi vagy, de legyen. – álltam rendesen talpra. – De meg kell esküdnöd, hogy még az életed árán sem mondod el senkinek.
- Rendben. Megesküszöm.
- Ez az egész akkor kezdődött amikor a Seigakuhoz kerültem. Nem jártam túl sűrűn suliba, mert elég szabad lélek voltam. Sok bajom volt ott otthon. A Seigaku edzője ezt nem nézte jó szemmel, főleg azt, hogy edzésekre sem nagyon mentem. Magamba zárkóztam és nem kommunikáltam a külvilággal, egyedül csak teniszezni akartam. Mindenki próbált hozzám közeledni, de én nem hagytam. Aztán egy nap….
„ – Hagyjátok úgysem szól senkihez. Ez egy elkényeztetett úri gyerek. – mondta nagy bölcsen Ryoma.
- Na de ez egy kicsit kemény, nem gondolod? – mondta Kikumaru.
- Ha bajod van mond csak! – álltam fel.
- Nocsak te is megszólaltál? Ritka hallani a hangod. – mosolygott.
- Őszintén! Mi bajod van velem?
- Mi bajom? Nos lássuk csak…. Alig jársz edzésekre. És amikor ide tolod a képed nem szólsz egy mukkot sem. Csodálom, hogy még nem csaptak ki. Az lehet, hogy jól játszol, de ilyen csavargóknak nincs keresnivalója köztünk. „
- Ennél a pontnál teljesen elszállt az agyam…. Kihívtam Echizen Ryomát egy meccsre…. És ő legyőzött.
- Hogy?! – csodálkozott Ara.
- Azt hittem simán letudom győzni, de tévedtem. Levert egy taknyos kölyök. Ráadásául kiokított. Most mond nincs ennél megalázóbb?.... Utálom az EGÉSZ Echizen családot. – sóhajtottam.
- De azt elmondod, hogy mik voltak az okok amiért nem mentél edzésekre? Hiszen imádsz teniszezni.
- Családi bajok, de főként…. Elakartam kerülni Ryomát.
- De miért?
- Azt nem mondhatom meg, sajnálom. De majd…. Egyszer megtudod. – néztem rá. Láttam rajta, hogy megvan lepődve, de egyben sajnál is.
- De…. – kezdte el, de nehezére esett beszélni. - …. Atobénak miért nem mondod el? Vagy már tudja?
- Nem. És nem is szeretném, hogy megtudja.
- De miért?
- Mert ha ezt elmondom neki, akkor kíváncsi lesz arra is, hogy miért kerültem el Ryomát. És akkor végem…. – mentem el Ara mellett, ezzel magára hagyva őt. – Később találkozunk.
- De…. – nézett le a padlóra, de akkor én már rég kimentem. – Én is kíváncsi vagyok….


- Mehetünk haza? – mentem mosolyogva a fiúk közé.
- Nem baj ha a fiúkkal elmegyünk biliárdozni? – nézett rám Atobe.
- Dehogy. De ezt nem kell megkérdezni, azt csinálsz amit szeretnél.
- Kössz. – adott az arcomra egy puszit.
- Úgy is akartam sétálgatni.
- De ha akarod elvihetnek….
- Nem kell. Mondom, amúgy is szeretnék sétálni. – mosolyogtam.
- Hát jó. Tudod, hogy kell bemenni ugye?
- Persze.
- Akkor jó.
- Nah? Indulunk Atobe? – nézett rá Yuushi.
- Jah…. Akkor szia. – adott egy gyors csókot és elmentek.
Elindultam…. De nem Atobe háza irányába…. Hanem a nővéremébe.
- Mekkora szemét vagyok…. Ő ott van a gondjaival én meg felé se nézek. – gondolkodtam. Kb 15 perc múlva oda is értem. Bekopogtam. Kis szöszmötölés után ki is nyitotta. De nem Katsue. Hanem Huang. ( Pasija)
- Ki – Kira? – csodálkozott.
- Szervusz. – mosolyogtam rá kedvesen.
- Hát te? Rég láttunk.
- Igen, elnézést. Gondoltam benézek. Katsue?
- Bent pihen.
- Alszik? Nem akarok zavarni.
- Nem, dehogy. Gyere csak be, elvégre ez a te házad is.
- Kössz. – mentem be.
- Amíg fel nem ébred nem beszélgetünk? – ült le a kanapéra.
- De. – ültem le én is a vele szemben lévő fotelba.
- Hallom összejöttél a suli nagymenőjével. – vigyorgott.
- Hát igen. – nevettem zavartan.
- És rendes veled? Mármint nem használ ki meg semmi ilyesmi, ugye?
- Dehogy! Nagyon kedves és törődik velem.
- Akkor jó. De ugye még nem vagytok annyira jól, mint én meg Katsue.
- Jaj, nem, dehogy is! Még csak az kéne! Akkor nem tudnék játszani, meg fiatal vagyok még!
- Az biztos! De tényleg a tenisszel, hogy haladsz? Meccsed lesz valamikor?
- Jó is, hogy mondod. Nem soká lesz egy elég nagy verseny és jó lenne, ha eljönnétek. Kell a bíztatás.
- Ezt az „ elég nagyot”, hogy érted?
- Japán legjobb teniszcsapatai.
- Azt nem mondom. Tudtam, hogy jó vagy, de hogy ennyire! Igaz, hogy már rég láttalak játszani. De ott leszünk ne aggódj. – mosolygott rám.
- Köszönöm.
- Hol leszünk ott drágám? – jött ki a szobából Katsue.
- Huh. – álltam fel. A pocakja már sokkal nagyobb volt.
- Nahát Kira! – vidult fel. – Hogy kerülsz te ide? - ült le.
- Nem volt semmi dolgom és gondoltam benézek.
- Rendes tőled. – nézett rám kedvesen. – És az iskolával hogy haladsz?
- Jelenleg nem kell mennem, mert versenyre edzünk.
- Képzeld olyan meccsre mennek ahol Japán legjobb tenisz csapatai vesznek észt.
- Fuh, azt nem mondom. Ügyes vagy. Akkor képzelem mennyit fejlődhettél.
- Na igen…. – vakartam meg a fejem zavaromban.
- Tényleg drágám, te mikor is láttad Kirát utoljára játszani?
- Amikor még a Seigakuban volt.
- Jah…. – néztem le.
- Valami baj…. Ohh, ne haragudj. – mondta szomorkásan Katsue. – Akkor ők is ott lesznek ugye?
- Igen. De ne aggódj…. – álltam fel. – Most én fogok nyerni. – kacsintottam rá.
- Az biztos! – nézett rám bíztatóan Huang.
- Főleg ha mi is ott leszünk és bíztatunk. – mosolygott Katsue.

Furcsa ahogy őket néztem…. Teljesen felvidultam. Mintha erőt adtak volna…. Olyan boldogok voltak…. De nekem sírni lett volna kedvem….

A szereplők képeit megnézhetitek  a Prince of tennis képtárában. ; )