- Mi- mi van….? – pislogott Mukahi.
- In this direction the tennis court is? – ismételte el már kissé idegesen az előtte álló fiú.
- Sorry, én nem értem mit mekeksz. – vakarta meg zavartan a fejét. Már kb 5 perce ismételi szerencsétlen angol ezt Mukahi előtt, hogy erre van –e az a szerencsétlen teniszpálya.
- What? Ahh…. In this direction the tennis court is?!
- Yes. You turn down leftwards there and you notice it! – mentem oda és elmagyaráztam merre van.
- Oh! Thank you! See you later! Bye! – intett és a társaságában 3 fiúval elmentek.
- Most komolyan még a suliban sem figyeltél órákon? – néztem Mukahira.
- Valamikor aludni is kellett.
- Persze! Matek órán! – fogtam a fejem. – De…. hogy kerül ide egy angol? Tudtommal ez egy japán teniszverseny. Akkor ez miért van itt? – néztem az időközben mellém érkezett Atobéra.
- Mert ő egy csapattag. Egyik tagja. Többnyire külföldön szoktak versenyezni, ezért vettek fel egy angol tagot.
- És akkor mindig angolul beszélnek vele? – szörnyülködött Mukahi.
- Tudod nem mindenkinek olyan borzalmas az angoltudása mint neked. – néztem rá.
- Neked könnyű! Akinek angol az egyik őse! Szerinted Atobe tud angolul? – nézett az említettre.
- Of course! – vigyorgott.
- Elvesztem. – hajtotta le a fejét.
- Na jó menjünk le az orvosiba! Arra a vizsgálatra vagy mire. – fogtam meg Atobe kezét és elindultunk, közben összeszedtük a maradék Hyotei Gakuen tagjait. Tegnap miután felmentünk a szobánkba egyből bedőltünk az ágyba. A fekhelyem ugyan nem volt annyira kényelmes, mint Atobe ágya, de legalább ő velem volt és ez a lényeg. Reggel felkeltünk, majdnem elestem Mukahi lábába ő szinte szívrohamot kapott tőlem, de amúgy minden rendben volt. Én, Atobe, Mukahi és Yuushi lejöttünk megnézni, hogy mi van a pályák közelébe, addig Aráék a büfébe mentek. Amikor Mukahit magára hagytuk egy percre akkor „támadták” le az angol csapattagok.
Amikor az orvosihoz értünk épp Tezuka jött ki az edzőjével.
- Ohayo…. – mentem el mellettük. Ők csodálkozva hátranéztek, de akkor már csak a hátamat látták.
- Az ott nem..? – nézett bambán a edző.
- Kira?
- Atobe Keigoval?
- A Hyotei Gakuenbe? – csodálkoztak….
- Jaaj ne. – nyafogott Mukahi.
- Mi az? – mentem oda hozzá. Ő odamutatott a rendelő előtt váró csapatra. És hát kik voltak? A mi drága angol csapatunk.
- Á! Hello! – integetett a fickó.
- Hello! – intettem vissza, majd odajött hozzám.
- How are you? – hogy vagy?
- I’m fine. Do you feel well here? - jól. Hogy érzitek itt magatokat?
- Very well. This place is beautiful. – nagyon jól. Szép ez a hely.
- It is good. – Az jó. – Félszemmel eltekintettem a válla fölött és láttam, hogy Ara azt mutatja hogy lassan be kéne mennünk. - I have to go now..Em.. Bye. – most mennem kell, viszlát. – intettem, és elszaladtam Aráékhoz.
- Na jót beszélgettél? – kérdezi Atobe maga elé nézve.
- Csak nem féltékeny vagy? - néztem rá vigyorogva.
- Csak szeretnéd. – simította hátra a haját.
- Na jó, a lányok jöjjenek elsőnek! – szólt ki egy jólöltözött nő.
- Nah megyek. – adtam egy puszit Atobe arcára és beszaladtam az orvosiba.
- Arakawa Arisa? – olvasta a nő egy lapról.
- Én vagyok. – mondta Ara.
- És te vagy Kira Manase? – nézett rám.
- Igen. – mondtam.
- Akkor Arisa kisasszony menjen a mellettünk lévő szobába a hölggyel, Manase kisasszony pedig jöjjön kérem velem. – ment el mellettem és követtem.L
Leült egy gép elé és megnyitott egy mappát amin a nevem volt.
- Vegye le a pólóját és jöjjön közelebb. – mondta és azt csináltam amit mondott. Megnézte a hátamat, pulzusomat és ehhez hasonló dolgokat. Viszont amikor a vállamhoz ért újra belém nyílalt az a szúró fájdalom. Közben Ara is előkerült és várta, hogy őt is megvizsgálják.
- Van valami panasza? Rosszullét, vagy valami fájó pont? – nézett rám.
- Hát..öhm.. – néztem Arára. Fájó pont.. A vállam.. De ha most elmondom neki akkor nem enged játszani. És a fiúk is leszúrnak, hogy miért nem mondtam el. – Nem. Semmi. Jól vagyok. – mosolyogtam.
- Értem, az helyes. Akkor kérem ön is menjen a másik szobába, hogy az adatait egyeztessük. – állt fel.
- Igen. – hajoltam meg és átsiettem a másik szobába. Bekopogtam és bementem. Bent egy kedvesebb kinézetű nő ült egy íróasztalnál és mappákat pakolgatott rajta.
- Bocsánat. – mondtam, mert láttam, hogy nem vett még észre.
- Ohh, elnézést. Jöjjön beljebb. – mosolygott kedvesen. – Mi is a teljes neve? Mira Manase?
- Kira Manase. – helyesbítette.
- Ohh, tényleg. – vette elő a mappákat. – Akkor egy pár adatot egyeztessük. Japánban született?
- Igen.
- A szülei milyen származásúak?
- Anyukám félig angol, félig japán, apukát japán.
- Értem. Valami betegsége van?
- Nem, semmi…. – egy ideig még kérdezgetett mindenfélét a szüleimről és rólam, de igazán nem figyeltem rá. Persze a válaszokat jól adtam meg, de a gondolataim egészen máshol jártak. Nem is értem hogy, meg mi történhetett velem, de hihetetlen módon elkezdett hiányozni Atobe. Csak arra vágytam, hogy átölelhessen.. hogy érezzem a ajkait.. az érintését.. a meleg kezeit.. a kellemes illatát. Nem értem.. hogy törhetett rám ez az érzés? Alig vártam már, hogy kimehessek.
- Akkor ennyi is lenne. Köszönöm a türelmét. Akkor viszlát. – mondta kedvesen a nő.
- Viszlát! – hajoltam meg és kisiettem az ajtón. Amikor kiértem az orvosi előtti kis térre csak Shishidot, Yuushit és Mukahit láttam.
- Hol vannak a többiek? – mentem oda hozzájuk.
- Már bementek. – felelt Shis.
- Atobe is?
- Nem, ő kiment valamiért.
- Kössz. – futottam ki. Amint kiértem megláttam Atobét ahogy egy oszlopnak támaszkodva, tekintetét az égre emelve áll. Még sosem láttam így.. egyedül, elkalandozva. Nem bírtam tovább, odafutottam hozzá és hátulról átöleltem.
- Kira? – csodálkozott. – Hát veled meg mi van? – mosolygott rám kedvesen és megsimogatta a fejemet. De én válasz helyett lábujjhegyre álltam és megcsókoltam. Pár másodperc múlva ő is viszonozta, amikor felfogta a helyzetet. Éreztem ahogy a karja a derekam köré fonódik, majd elváltak az ajkaink.
- Olyan furcsa.. – néztem a szemébe.
- Micsoda?
- Bent nagyon elkezdtél hiányozni.
- Milyen érdekes. – fogta meg az állam. – Engem is ilyen érzés fogott el…. Most legszívesebben keresnék egy kis szobát…. Mindenkitől elzárva.. ahol senki sem nyithat ránk .. – suttogta a fülembe.
- Az jól hangzik. – öleltem át szorosabban. – de sajnos nem lehet.
- Na nem baj. Majd ha végeztünk mindennel akkor a fiúkat elküldöm valahova és csak ketten leszünk. Meg aztán…. Ha azt nézzük, most is egyedül vagyunk.. – mosolygott gonoszan. Átkaroltam a nyakát és megcsókoltam. Ő viszonozta és a keze a pólóm alatt a derekamra került. Azt hittem tényleg ( TÉNYLEG) egyedül vagyunk, de tévedtem.
- Oh, bocs…. –lépett Echizen az oszlop mellé. Atobe hirtelen elengedett és megtörte a csókot, majd a hang irányába fordult.
- Nahát. – simította hátra a haját Atobe. – Nem hittem volna, hogy ma még találkozunk.
- Én sem.. mondjuk.. én arra nem számítottam, hogy őt itt fogom találni. – mutatott rám.
- Nevem is van. – mondtam mogorván.
- Ohh, tudom én….
- Nah, mi van Echizen! Kivel beszélgetsz ilyen elmélyülten. – jött oda nevetve Kikumaru. – Jé! Szeva! Rég találkoztunk. – nézett rám.
- Aha.. Nee, Atobe! Nem megyünk? A fiúk már végeztek, biztos várnak már. – mutattam be.
- De, menjünk. – adott egy puszit a homlokomra és a kezemet megfogva az orvosi szoba elé mentünk, ott hagyva a Seigakus fiúkat.
- Ki sejtette volna, hogy egyszer a Hyoteiben fog játszani..? – álmélkodott Oishi.
- És azt hogy az a nagyképű, ficsúr, Atobe Keigo lesz a bikája? – mondta Kikumaru.
- Mármint a barátja? Hm.. igen, ez elég érdekes. – gondolkodott Oishi.
- Tche…. – ment el Echizen.


- Minden rendben? – állt meg velem Atobe a fiúktól egy pár lépésre.
- Igen, persze. – erőltettem mosolyt az arcomra.
- Biztosan? – aggodalmaskodott Atobe. …. Ez furcsa most először láttam az arcán, hogy tényleg aggódik valami miatt. Főleg.. értem….
- Ugyan, persze. Nem kell aggódni miattam. Teljesen rendben vagyok, tényleg.
- Hát jó.
- Mehetünk már végre vissza? – jött oda, tök ideges fejjel Mukahi.
- Mi a baj? – kérdeztem.
- Ezek az angolok az idegeimre mennek. – mutatott a háta mögé. Azok nyugodtan üldögéltek és beszélgettek.
- Ezek mit keresnek még mindig itt? – csodálkoztam.
- Mit tudom én.. kérdezed meg tőlük.- ment el mellettem.
- Ebbe meg mi ütött? – néztem Atobéra.
- Nem tudom. Biztos nehéz napjai vannak. – vigyorgott.
- Baka! – néztem rá szúrósan.
Egyszer csak egy árnyék jelent meg mellettem…. És amikor odanéztem.. nem akartam hinni a szememnek. Csak álltam ott kővé dermedve. A torkom kiszáradt.. elzsibbadtak a tagjaim….megakartam halni….